1. Bevezető

„Hey, I just met you… and this is crazy! But here’s my number… So call me, maybe!” ment a fülhallgatómban. Legalább nem a lihegésemet hallottam… Ütemre kapkodtam a lábaimat, miközben a külvilágot szemléltem, nehogy nekimenjek valakinek, vagy valaminek. Hirtelen megtorpantam. Piros lámpa. Lihegve támaszkodtam a térdemre. Még két utca, Annie, bírd ki!” Zöld a lámpa. Hurrá! Sprintelni kezdtem a házunk felé. Még hét ház. Még hat. Már csak öt. Négy. Három. Kettő. Bumm! Nekimentem valakinek. A fülhallgató kiesett a fülemből, és a telefonommal együtt a földön landolt. Gyorsan utána kaptam. Aztán felnéztem az illetőre. Hatalmas, barna haja volt, és be kell, hogy valljam, gyönyörű szép volt. Barna szemei engem fürkésztek, és valami nagyon kattoghatott az agyában.  Felálltam, és lassan bocsánatot kértem.

-          Semmi baj! – nevetett. – Csak azért legközelebb figyelj.

-          Ó, persze, bocsi még egyszer. – mosolyodtam el. – Amúgy, Arianne vagyok. Arianne Taylor.

-    Leonora Williams. – nyújtotta a kezét, és megráztam azt. – Örülök, hogy megismerhettelek. Idevalósi vagy? – kérdezte.

-          Igen, tősgyökeres londoni vagyok. – vigyorogtam.

-          Az jó. Nem lenne kedved holnap eljönni velem valahova?

-          De persze, de csak délután tudok, tudod, reggel suli… - forgattam a szemeimet.

-        Persze, persze, tudom. – bólogatott. – Akkor, ha megadod a telefonszámod, felhívlak, hogy nekem mikor jó, és egyeztetünk, jó? – vigyorgott.

-          Persze! – majd odaadtam neki – az időközben összerakott – telefonomat, ő is az övét, és beleírtam a számom. Megnéztem a névjegyzéket, és benne állt: Nora Williams :).

-          Akkor majd hívlak, de most mennem kell, bocsi. Szia! – majd intett, és elsétált.

Kinyögtem én is egy „Szia!”-t, majd bementem a házba. Anya és Apa még aludt, szóval felmentem, és lezuhanyoztam. A forró cseppek lassan futottak végig a bőrömön, és éreztem, ahogy pír kúszik az arcomra. Mikor végeztem, felvettem egy egyszerű, pink trikót és egy fekete rövidnadrágot, és bementem a szobámba. Újra elindítottam a kedvenc dalmat, a Call Me Maybet. Milyen vicces, illik a szöveg a helyzetre. Hiszen épp csak „találkoztam” Noraval, már odaadtam neki a számom, és… Istenem, nem vagyok én leszbikus! Mikre nem gondolok! Ránéztem az órámra. Reggel nyolc. Tehát Florrie még alszik. Tehát nyugodt szívvel hívhatom.

-          FLORRIE! – kiáltottam a telefonba, mikor nagy nehezen felvette.

-          ANNIE! Mi van, ami miatt hajnalok hajnalán felébresztettél?! – morgott a telefonba.

-          Csak hallani akartam a hangod. – kuncogtam. – És milyen hajnalok hajnalán? Reggel nyolc van!

-          Az nekem még hajnal. És, mivel hallottad már a hangomat eleget, most leteszem.

-          Ne! – visítottam nevetve.

-          De, mert álmos vagyok, és aludni akarok!

-          De nem hagylak! Ha kell, percenként hívlak!

-          Kikapcsolom a telefonom.

-          Arra te nem vagy képes! – nevettem.

-          De, igenis képes vagyok, és csak hogy lásd-

-          Florrie! Florrie! Florrie? Kikapcsolta… Hihetetlen! – mondtam magamban.

Vigyorogva terültem el az ágyamon. Most olyan indokolatlan jó kedvem van! Nem tudom miért. Ezért indokolatlan. Talán a vasárnap miatt van. Felnéztem az ágyam fölött kifüggesztett poszterekre. Mindenhonnan Taylor Lautner és Robert Pattinson vigyorgott vissza rám. Hatalmas Alkonyat-rajongó vagyok. Olvastam az összes részt könyvben, az összes filmet a moziban láttam, aztán megvettem DVD-n, és itthon is megnéztem vagy hússzor, minden újságot megveszek, amiben az Alkonyatról van szó, minden posztert kirakok a falamra, és kívülről fújom a szöveget is. Komolyan. Nem viccelek. Hatalmas rajongó vagyok, és ezt Florrie tudja is. Mindig azzal szokott idegesíteni, hogy amíg én kimegyek valahova, ő elővesz egy alkoholos filcet, és a posztereim felé közelít. De persze sosem firkálná őket össze, tudja, hogy nagyon kiakadnék. Nem hiába ő a legjobb barátom. Imád cukkolni, de mindenben mellettem áll. És mellesleg, én sem piszkálom, amikor a Big Time Rushról papol. Nagy szerelme James, aki szerintem egy kicsit beképzelt, és túl jóképűnek hiszi magát, de hát ha neki tetszik…

Csöngettek. Ijedten ugrottam össze. Csak anyáék fel ne ébredjenek! Szeretnek sokáig aludni, de ezt csak vasárnaponként tehetik meg, a munkájuk miatt. Ha kilenc előtt felébresztem őket, akkor nagyon kiakadnak. Villámgyorsan rohantam le, még az sem érdekelt különösebben, hogy majdnem legurultam a lépcsőn, csak ne csöngessen még egyszer! Mikor az ajtóhoz értem, nemes egyszerűséggel kivágtam, és az ajtóból Florrie vigyorgott rám. Haja szokásosan fel volt tűzve oldalra – ritkán hordja másképp, vagy ha igen, akkor is csak kiengedve, bár úgy szerinte egy szénaboglya. Hajában hajpánt, és egy egyszerű topban és farmer sortban volt.

-          Basszus! Tudod, hogy ilyenkor az őseim még alszanak! – mondtam dorgálva, de egy kis mosoly is bujkált a szám szegletében.

-          Tudom. Csak szeretem nézni azt az ijedt képedet. – ölelt meg.

-          Florence Cassandra Black! Nem illik mások bajának örülni!

-          Arianne Taylor! Tudod, kit érdekel!

-          Gyere be, és ne kiabálj! Van még esély arra, hogy Anyáék…

-          Arianne! – hangzott fel a süvöltő ordítás a szüleim szobájából.

-       Kösz szépen, Florrie, kösz szépen. – mondtam, és megadóan indultam a szüleim szobája felé, de Florrie elkapta a karom, és egy „Bocsi!”-t tátogott. Hát, sokra megyek azzal!

-        Arianne… - simogatta halántékát Apám, mikor beléptem a szobájukba. – Nagyon jól tudod, hogy így vasárnapra milyen fáradtak vagyunk, és…

-          Tudom, tudom, nem tehetek róla, Florrie csöngetett.

-        Cöh, Florrie… - mondta apám. Sosem kedvelte Florriet, szerinte csak „elront” engem. – Minek jön ő mindig ide?

-          Mert a barátnőm. – fontam össze a karjaimat.

-          Nem örülök ennek, nem örülök... – mondta.

-          Szívem, feküdj vissza, és hagy Annieéket… - mondta halkan a félálomban lévő Anya.

Apa még ült egy kicsit, majd visszafeküdt az ágyba, én pedig visszamentem a szobámba. Florrie már bizonyára ott van. És igazam lett. Éppen egy alkoholos filcet közelített Rob arca felé. Mikor meglátott, szélesen elvigyorodott, és közelebb tartotta a filcet a poszterhez. Egyszerűen leültem az ágyamra, és hátradőltem. Lecsuktam a szemeimet. Egy huppanást éreztem, ami jelezte, hogy Florrie felhagyott a posztereim dekorálásával, és figyel. Felültem, de szemeim még mindig csukva voltak. Majd lassan kinyitottam őket. Florrie érdeklődő tekintetével találtam szembe magam.

-          Apám megint parádézott, hogy elrontasz… - nyavalyogtam.

-      Dehogy rontalak én el! – kapott mellkasához felháborodottan. – Na, jó, talán egy picit… - vigyorgott huncutul. Erre én is elmosolyodtam.

-       Egy picit?! – nevettem fel. – Kérdem én, ki mondta, hogy „Hé, csenjük el Mrs. Bakerfield mappáját, olyan jó vicc lesz!”?

-        Hé, az vicces volt! – vágott komoly arcot, miközben rám mutatott, de elnevette magát. – Emlékszel Bakerfield arcára? – röhögött tovább. – Aztán mikor megtalálta Petenél, az meg elkezdi „Ne, Mrs. Bakerfield, nem én voltam!” – most már együtt nevettünk.

-          Jó, oké, tényleg vicces volt. Kivéve az intős részt.

-     Igen, az kimaradhatott volna. – mondta, még mindig rángatózva a nevetéstől, de komolyan bólogatva Florrie.

-          Amúgy, képzeld! Ma futás közben találkoztam valakivel… - mondtam.

-          Hú, és dögös a pasi? – kérdezte vigyorogva Florrie.

-          Az, főleg, hogy lány. – mondtam nevetve.

-          Ezt nem értem, mi ebben a nagy szám? – ráncolta a homlokát barátnőm.

-          Nekimentem futás közben.

-      Az nem a romantikus filmekben szokták, csak egy srác meg egy lány? – kérdezte még mindig értetlenül.

-      És képzeld! Elhívott randizni! – nevettem. – Vicceltem, de amúgy kedves csaj, és azt mondta, találkozhatnánk.

-          Nem mész te sehova! – ölelt át. – Még ellopnak tőlem!

-          Attól nem kell félned, számomra csak te vagy. – öleltem vissza, de elnevettük magunkat.

Nagyon szorosan kötődöm Florriehoz. Még elsős koromban ismertem meg, akkoriban ő volt az osztály menője, mert a legtöbben féltek tőle – elég fiús lány volt. Tizenöt évesen melyik diák nem akar menő lenni? Így én is csodálattal néztem néha, ahogy mindenki figyel rá, és nem piszkálják, nem úgy, ahogy engem, aki akkoriban fogszabályzós volt, és ez örök téma volt az osztálytársak között. Aztán egy nap, mikor Mike Helson éppen azon röhögött, hogy milyen hülyén nézek ki azzal a vassal a számban, Florrie odajött, és azt mondta: „Szerintem ő még fogszabályzóban is menőbb nálad! Nincs barátnőd, ugye? Elég, ha tükörbe nézel, és megtudod miért. Senki sem akarja egész nap a majomképedet bámulni, elég itt a suliban.” Mike persze sértődötten rohant el, Florrie meg leült mellém beszélgetni. Akkor, ott nagyon összebarátkoztunk, és örök szövetséget kötöttünk a piszkálódók ellen. A fiús, osztály menője, és a csendes, piszkált lány. Nagy hír volt a suliban. Florrie „tekintélye” alább hagyott, de nem bánta, mert, és ezt ő mondta: „Kit érdekelnek a többiek, ha ilyen jó barátnőm van, mint Annie?” Szóval legjobb barátnők lettünk, és míg én bevezettem egy kicsit a nőiesebb dolgok világába, addig ő magabiztosságot tanított nekem, és azt, hogy nem fontos mások véleménye. Na, meg azt, hogy néha egy kis rosszalkodás bele fér. Azóta levették a fogszabim, és tényleg sokkal magabiztosabb lettem. Szóval, Apa bármennyire is az ellenkezőjét állítja, Florrie kifejezetten jó hatással volt és van is rám, hisz nélküle talán már rég depressziós lennék. Egyszóval, imádom az én Florriemat!