2. Te szereted a répát?

Anyáék átmentek a szomszédba beszélgetni Mr. és Mrs. Cookkal. Nagyon rendesek, meg minden, de ha rájuk jön a szófosás, akkor be nem áll a szájuk. Szóval, nem szabadulnak onnan egyhamar. Florrie szerint még mindig nem jó ötlet találkoznom Noraval, mivel nem ismerem, ki tudja, mit akarhat tőlem. De én akkor is elmegyek, ki tudja, lehet, hogy összebarátkozunk! Mikor megosztottam ezt a gondolatomat Florrieval lehajtotta a fejét, és úgy mondta.

-          Pont ettől félek.

-          Mitől? – néztem rá értetlenül.

-          Hogy annyira összebarátkoztok, hogy elfelejtkezel rólam. – mondta csendesen.

-          Ó, Florrie! – öleltem meg. – Hogy is felejthetnélek téged el? Ez kész képtelenség! – nevettem.

-     Tudom. – mondta halvány mosollyal, majd nevetett egyet. – De nem akarok arra ébredni, hogy azzal a Noraval legjobb barátnők vagytok, én meg csak a felesleges harmadik szerepét töltöm be, jó?

-          Ígérem, hogy sosem leszel felesleges!

Ekkor megcsörrent a telefonom. Florrie pillanatnyi jókedve tovaszállt. Ugyanis a képernyőn ez villogott: Nora Williams :). Ránéztem Florriera, majd biztosítottam afelől, hogy semmi baj nem lesz, és a telefonomért nyúltam. Még egyszer barátnőmre pillantottam, aki csak bólintott egyet, miszerint vegyem fel. Megnyomtam a zöld kis gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-          Szia, Arianne! Nora vagyok! – szólalt meg Nora hangja a vonal túlsó felén.

-          Szia, Nora! Miért hívtál?

-    Hát azért, hogy- jaj, srácok, hagyjatok már békén! – kiabálta valakiknek, akik gondolom nem hagyták telefonálni.

-   Nora, kérdezd meg, hogy szereti-e a répát! – hallottam valami ilyesmit, mire elég fura képet vághattam, mert Florrie azt tátogta: „Mi van?”

-     Csillapodj, Répakirályfi! – hallottam meg Nora hangját kicsit halkabban, majd újra hozzám intézte szavait. – Bocsi a kis közjátékért. Itt van néhány haverom, és szerintem be vannak szívva, vagy nem tudom, de nagyon hülyék.

-          Értem, semmi baj, csak kicsit fura volt. – nevettem a telefonba. – Szóval, mikor érsz rá?

-     Hát, ugye azt mondtam reggel, hogy holnap tudunk találkozni, de ez ugrott. Nem tudnál ma háromra eljönni a Cseresznyefa kávézóba?

-   De, persze, szívesen. – majd Florriera pillantottam. – Öhm, hozhatom egy barátnőmet is? – kérdeztem hirtelen. Erre Florrie egy meglepett „MI?!”-t nyivákolt, de leintettem.

-          Persze. – mondta rövid idő után Nora.

-          Köszi, akkor háromra ott vagyunk. Szia!

-          Ez meg mi volt? – kérdezte elhűlve Florrie, miután megszakítottam a vonalat.

-          Eljössz velem a Cseresznyefa kávézóba ma háromkor! – vigyorogtam rá.

-          He-he. NEM! – vágta rá.

-        Na, lécci, Florence! – utálja, ha így hívom. – Így legalább rajtam tarthatod a szemed, és nem kell attól félned, hogy ellop tőled. – öltöttem ki a nyelvemet.

-          Ajj, te! – borzolta össze a hajamat. Ezt meg én utálom. – Mindenre gondolsz, mi?

Mivel még csak délelőtt tizenegy volt, mondtam Florrienak, hogy menjen haza ebédelni, és majd olyan egy körül jöjjön vissza, hogy együtt menjünk. Természetesen tiltakozott, hogy ő nem éhes, de hazalökdöstem. A telefonbeszélgetés járt a fejemben. Vagyis az a része, mikor az a srác beleordított a telefonba, hogy szeretem-e a répát. Milyen infantilis hülye kérdez ilyet, most komolyan? Mit érdekli? De akkor ezek szerint Nora már mesélt rólam. Uh, király, mit mondhatott rólam? „Képzeljétek, találkoztam egy csajjal, nekem jött, és elkértem a telószámát. Jó, mi? Ki akarja becserkészni?” Ez még viccnek is rossz! Kinéztem a konyhába, de anyáék sehol, csak egy üzenet. „Ha nem érünk haza 11-ig, rendelj valamit! Anya” De jó! Zsinórban a harmadik nap, amikor rendelhetek kaját! Kezdem már unni a pizzát! De hát nincs mit tenni, rendeltem. Fél óra múlva meg is jött a pizzám, én pedig szórakozottan nekiláttam enni. El kéne valami változatosság már… Mikor jóllaktam, felmentem a szobámba, és ismét a posztereimet kezdtem tanulmányozni. Robert aranyszínű szemei bámultak le rám vagy hat irányból, én pedig sóhajtottam egyet. Olyan jó lenne találkozni vele! Bár ő is angol, ő is londoni, ritkán tér haza, és pechemre sosem tudom látni. Valahogy mindig elkerülöm. Taylor meg… nem vagyok én olyan szerencsés, hogy kimenjek Hollywoodba! És ha ki is jutnék, mennyi az esélye, hogy találkozok velük? Egy a millióhoz. Sőt, inkább milliárdhoz. Pedig nagyon szeretném…

3 komment, és hozom a kövit... ;)